A földbe vájt életformák nyomában
A barlanglakás fogalma sokak számára a romantikus elszigeteltség vagy az ősi, nomád életmód képzetét kelti. Magyarországon azonban ezek a földbe vájt otthonok nagyon is valóságos és történelmi jelentőségű lakóterek voltak, amelyeket elsősorban nem hobbi vagy kalandvágy szült, hanem gyakran a szükség, a nyomor és a társadalmi perifériára szorultság. Mégis: ezek az építmények ma már nemcsak a szegénység mementói, hanem a vidéki épített örökség különleges lenyomatai is.
Társadalmi háttér: miért vájtak barlangot a magyar falvakban?
A magyar barlanglakások többsége a 18. század végétől a 20. század közepéig volt használatban. Ezek az építmények főként olyan térségekben terjedtek el, ahol a földrajzi adottságok – például a puha riolittufa vagy löszfalak – lehetővé tették, hogy kézi szerszámokkal vájjanak beléjük lakható teret. De a valódi mozgatórugó nem az anyag volt, hanem a lakhatási válság és a társadalmi kiszorítottság.
A barlanglakás nem választás, hanem gyakran az utolsó menedék volt. A legszegényebb földnélküliek, napszámosok és cselédek számára ezek a vájatok jelentették az egyetlen elérhető otthont. A földtulajdon nélküliek számára nem volt lehetőség házat építeni vagy bérelni, a barlang pedig az a megoldás volt, amiért nem kellett fizetni bérleti díjat, nem kellett tetőt ácsolni, és még minimális fenntartási költséggel is bírt.
Regionális elterjedés és közösségi terek
A barlanglakások főként Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Pest megye egyes térségeiben voltak jellemzőek. Olyan települések környékén, mint Noszvaj, Cserépfalu, Sirok vagy Verpelét, egész barlangtelepek alakultak ki. A domboldalakban sorakozó lakások gyakran kis közösségeket alkottak, ahol a lakók közös vízvételi helyeket, kemencéket vagy udvarokat használtak.
Bár ezek a közösségek formálisan nem rendelkeztek telekkönyvi bejegyzéssel, a helyiek gyakran egymás közt ismertek el bizonyos szokásjogot a „ki vájta elsőként” típusú birtoklásban. Az itt élők között kialakult egyfajta belső rend, amely segített túlélni a gyakran mostoha körülményeket.
Hétköznapok a föld alatt
A barlanglakások gyakran egy vagy két helyiségből álltak, melyek a legszükségesebb funkciókat szolgálták: alvás, főzés, tárolás. A falak nedvesek és hidegek voltak, különösen az alacsonyabban fekvő vájatokban. A füst elvezetése sok esetben primitív módon, egyszerű kürtőkkel történt, vagy egyáltalán nem volt kémény, így a bent élők egészsége is folyamatos veszélyben volt.
A világítás gyertyával vagy petróleumlámpával történt, vízért pedig rendszerint kilométereket kellett gyalogolni. A lakások komfortfokozata messze elmaradt még a kor vidéki átlagától is, és a hatóságok sem nézték jó szemmel a jelenséget.
A hatóságok hozzáállása és a társadalmi stigma
A barlanglakás sokáig tűrt, de nem támogatott lakhatási forma volt. A 20. század elejétől kezdve egyre több helyen kezdték szabályozni az ilyen építmények használatát, főként közegészségügyi és biztonsági okokból. A két világháború között már megindultak azok a felmérések, amelyek célja a barlanglakások megszüntetése lett volna.
Az 1950-es évektől kezdve a szocialista lakáspolitika célja a barlanglakásos közösségek felszámolása volt. Az állam többször próbált új otthonokat biztosítani a lakóknak, de a kivitelezés sokszor akadozott, és nem egy esetben a lakosság is visszaköltözött a barlangba, ha a kiosztott új lakás rosszabb körülményeket kínált.
A barlanglakásos életforma társadalmi megítélése kifejezetten negatív volt. Az ott élőket sokszor mélyszegénységük miatt megbélyegezték, és a lakóhelyük az elzártságot, a kitaszítottságot is szimbolizálta.
A lassú eltűnés és a kulturális fordulat
A 20. század második felére a legtöbb barlanglakásos telep kiürült. A lakhatási körülmények javulása, az ipari munkalehetőségek megjelenése és a hatósági intézkedések egyaránt hozzájárultak ehhez. Az elhagyott barlangok lassan az enyészeté lettek, sok esetben beomlottak vagy a növényzet vette birtokba őket.
Az utóbbi két évtizedben azonban megfigyelhető egyfajta fordulat. A kulturális örökség iránti fokozódó érdeklődés és a vidéki értékek újrafelfedezése révén a barlanglakások egy része újra figyelmet kapott. Több helyen megindult a restaurálásuk, és turisztikai látványosságként, múzeumként vagy vendégházként kezdték hasznosítani őket.
Turizmus, identitás és új szerepek
Noszvajon például már szervezett programok várják azokat, akik szeretnének bepillantani a barlanglakásos életformába. Cserépfalun helytörténeti séták keretében mutatják be az egykori életkörülményeket, miközben a falusi turizmus is új lendületet kapott ezek révén.
Ez a fajta újraértelmezés sokkal inkább az identitásteremtés és kulturális megőrzés irányába mutat. A barlanglakások már nem a szégyen tárgyai, hanem a helyi közösségek számára egyfajta büszkeség forrásai lettek, még ha nem is kívánnak újra ott lakni.
Társadalmi tanulságok egy vájt fal mögül
A barlanglakások története túlmutat az építészeten. Szól a szegénységről, az emberi leleményességről, a túlélés ösztönéről és azokról a strukturális hiányosságokról, amelyek évszázadokon át ellehetetlenítették a társadalmi mobilitást vidéken.
Ugyanakkor ma már azt is jelképezik, hogy a múlt értékei – legyenek bármennyire mostohák – a jelen számára is hordozhatnak tanulságokat. A magyar barlanglakások nem egzotikus kuriózumok, hanem olyan kulturális örökségek, amelyek felmutatják a történelmi perifériák emberi arcát.
Kiemelt kép: Fortepan